A hotel, ahol mindig történik valami

Elindult a panorámájáról is híres Silvanus Hotel blogja, ahol időről-időre friss bejegyzésekkel, interjúkkal és érdekes történetekkel találkozhatnak az olvasók.  Izgalmas témákra számíthatunk és betekintést nyerhetünk a Silvanus szellemiségébe is. Emellett utazás előtt praktikus tippekért is érdemes lesz látogatni a honlapot, ráadásul híres emberek, művészek és tudósok is gyakran megfordulnak a hotelben.

Tehát a Silvanus-ban mindig történik valami, amiért érdemes tollat ragadni - vagy éppen billentyűzetet.

Ne maradj le a Silvanus mozgalmas világáról! Ízelítőnek ajánljuk az alábbi blogbejegyzést a Barátok közt sztárjával, Rékasi Károllyal.

(További bejegyzések pedig itt érhetőek el.)

Hat éve alkot már egy párt Rékasi Károly és Pikali Gerda. A színészpár feltűnéstől mentes, szinte visszavonult életet él, így nem meglepő, hogy mindenkit érdekel, mi van velük. Őszinte vallomás a Barátok közt sztárjától egy különleges eljegyzésről, esküvőről, élményekről és arról, hogyan tudta túlélni motorbalesetét.

Ritka az olyan szerelmespár, amelyik nem kürtöli világgá eljegyzésének hírét. A hírességekre ez különösen igaz. Rékasi Károly és Pikali Gerda azonban ebben is eltér az átlagostól. Bár kapcsolatuk elején sokat voltak címlapon – többnyire akaratuk ellenére – mára csendesen élik mindennapjaikat. Éppen ezért robbant bombaként tavaly nyáron a hír, miszerint Gerda ujján eljegyzési gyűrű csillog. Akkor a pár nem erősítette meg az információt, de Károly most elárulta, hogyan is történt a lánykérés! – Az elmúlt év nyarán Olaszországban – teljesen idióta módon bár, de aki egy kicsit is ismer engem, az tudja, hogy ez nem áll tőlem távol –, egy parkolóház bejáratánál kértem meg Gerda kezét. A parkolóház ugyanis számomra azt az üzenetet hordozza, hogy „Állj meg és ne rohanj tovább!” Előzőleg Sorrentóban vásároltam meg a gyűrűt, amit aztán eltettem a hátizsákba, és így indultunk tovább a városba. – kezdte a történetet Rékasi Károly, aki azt is elárulta: kedvese alig várta, hogy az ujjára húzza a gyűrűt. – Mint később kiderült, Gerda folyamatosan azon gondolkodott, mi a tervem a gyűrűvel, mikor akarom átadni. Talán majd vacsora közben? Vagy lesz valami meglepetés? Én pontosan tudtam, hogy csupán a parkolóházig kell eljutnunk. És ott, a nagy kék P betű alatt, ott kértem meg a kezét. – mondta nevetve a színművész.

Spirituális helyen mondják ki az igent

A szerelmespár nem sieti el a dolgokat, sokáig azon sem gondolkodtak, mikor tegyék meg a következő lépést, mikor és hol legyen az esküvőjük. Éppen ezért volt még Károly számára is meglepetés, mikor szerelme Visegrádon, kedvenc helyükön, a Hotel Silvanusban pihenve és a kilátásban gyönyörködve annyit mondott: – Akkor tudd, hogy itt lesz az esküvőnk. – Én csak néztem rá és ő azzal folytatta: ennél jobb helyet nem tud elképzelni. És itt most nem csak a látványról van szó, ami elénk tárul – és ha mi ezt látjuk, akkor ugyebár másoknak is ezt kell látniuk – szóval messze nem csak erről van szó. Gerda elmondta, hogy fiatalkorában egy barátnője társaságában már többször járt ezen a környéken. Azóta sem tudta megmagyarázni azt, hogy ezek a látogatások miért voltak rá olyan nagy hatással. Ilyenkor ugyanis megnyugodott, feltöltődött, el tudott rendezni, helyre tudott tenni magában gondolatokat, érzéseket. Tavaly nyáron Berettyóújfaluról idáig autózó kedves barátainkkal voltunk itt, a szállodában. A medenceparton múlattuk az időt, mint rendesen, hiszen a látvány miatt az éjszakák és az étkezések kivételével szinte minden pillanatot ott töltöttünk. Ekkor Gerda felfedezte a Panoráma Medence melletti ismertető táblát, amelyen meglepődve olvasta el, hogy ezen a tájon milyen erők, erővonalak húzódnak. Ekkor jött rá arra, miért érezhette anno azt, hogy ezen a tájon őt valami jó dolog veszi körül. Valami, ami nem megfogható, nem kitapintható, de nagyon is létező, pozitív kisugárzás. Ezek után igazán nem csodálkozom azon a mai kinyilatkoztatásán, hogy itt, a Hotel Silvanusban lesz az esküvőnk. – árulta el Rékasi Károly, aki maga is kamaszkora óta már a környék szerelmese. – Én magam középiskolás koromban voltam először Visegrádon. Többek között akkor ismertem meg a Fellegvárat és így kaptam egy kis ízelítőt abból a csodából, hogy ide a hegyre csak úgy „felteremtődik” valami. Mindez nekem, az Alföldön felnőtt gyereknek ez az első nekifutásra teljesen értelmezhetetlen volt. Magával ragadott a látvány… – mesélte a színművész. Az első alkalmat több követte és Visegrád hamarosan a nyugalom szigetévé vált a színmüvész életében. – Mielőtt fiatal színészként egy évre Nyíregyházára szerződtem, felautóztam ezen a csodás szerpentinen, megálltam a legmagasabb kilátópontnál, ahonnan az egész Dunakanyart belátni, és csak gyönyörködtem a panorámában és töltekeztem. Az emberek jöttek-mentek körülöttem, és lassan rám esteledett. Éreztem, hogy valami köt ide… és mielőtt elmegyek egy évre, el szerettem volna búcsúzni. Hogy miért pont Visegrádtól, azt nem tudom.

Minden napra kell egy apró csoda

Az évek során az emberek és a kapcsolatok is változnak, nincs ez másként Rékasi Károly és Pikali Gerda életében sem. A páros pedig mindent megtesz azért, hogy szerelmük töretlen maradjon, és úgy tűnik, ennek meg is találták a módját. – Egyre inkább próbálunk odafigyelni arra, hogy megbecsüljük önmagunkat, hogy a saját életünket is értékként kezeljük. Hogy mire gondolok? Megpróbálom elmondani. A lényeg, hogy én nagyon szeretem Gerdát. Gerda nagyon szeret engem. És mind a ketten rendkívüli módon odafigyelünk egymásra, a másikra. Egy ilyen kapcsolatban ez azt jelenti, hogy érdekel a másik hogyléte, mibenléte, hogy mit csinál, hogy mi köti le a gondolatait, hogy én miképpen tudok segíteni neki abban, hogy minél messzebbre, minél előrébb jusson. És ha nagyritkán adódik pár napunk, amikor nem köt le minket a munka, fontos, hogy ezt az időt értékesen töltsük el. Ugyanis – és ebben egyetértünk Gerdával – az ember dolga az életben az, hogy élményeket gyűjtsön. Hogy egyszer, amikor majd eljön a visszatekintés, az összegzés, a számvetés ideje, elmondhassuk: „Igen, mi ezt is megéltük, igen, ez is milyen csodálatos volt!” Csak így lehet elkerülni a „De jó lett volna” kezdetű gondolatokat és hiányokat. A kulcs ez: éljük meg az életet! És itt korántsem nagy dolgokra gondolok, mert az öröm, az élmény ott lapul a mindennapok legapróbb pillanataiban. Csak egy példa: Gerdának élmény, ha reggel odaviszem neki a habos kávét. Nekem pedig az a csodálatos, hogy odavihetem neki. Ilyen egyszerű. És ez az egész alig egy perc. Oda kell figyelni arra, hogy ilyen apró csodákból minden napunkra jusson egy-egy. Mint ahogy arra is oda kell figyelni, hogy ha szeretek valakit, ha fontos nekem valaki, akkor ezt ne tartsam magamban, hanem mondjam ki és tudassam vele. – vallotta be Rékasi, aki – ahogy mondta - azért gyűjtögeti az energiát, az élményeket és az erőt, hogy ha a környezetének szüksége volna rá, adni tudjon belőle.

Rémálom lett volna Rómeót játszani

A színészeknek általában van szerepálmuk, de Rékasi Károly ebben is különbözik az átlagtól. – Volt egy-egy álmom – illetve egy rémálmom –, ami az volt, hogy a Rómeó és Júlia férfi főszerepét egyszer rám osztják… de hála a Jóistennek, ezt sikerült elkerülnöm. Az évek, évtizedek alatt rájöttem, hogy engem a kihívások tartanak életben. Sosem voltak elvárásaim, és most sincsenek. Van egy mondás, miszerint akit az istenek szeretnek, azt megtartják gyereknek. Én azt hiszem, gyerek maradhattam és köszönet érte! – mondta mosolyogva a színművész, aki a Barátok közt-beli szerepéről, a rosszfiú Bartha Zsoltról is elárult pár kulisszatitkot. – Az az izgalmas helyzet állt elő, hogy mostanság ahány színpadi és egyéb produkcióban szerepelek, gyakorlatilag mindenhol más és más karaktert kell megformálnom. A Barátok közt Bartha Zsoltját egyébként pont azért szeretem, mert részben én alakíthattam ki az egyéniségét. Rendkívül érdekes volt az, hogy amikor egy-egy tulajdonságot, szokást, jellemvonást kölcsönöztem a figurának, a forgatókönyvírók „levették”, megértették ezt, a továbbiakban ők is beépítették a szereplő jellemébe, és úgy írták tovább a párbeszédeket, jeleneteket.

Édesanyja miatt nem adta fel a küzdelmet

Az egész ország megdöbbent, mikor a lapok hírt adtak Rékasi Károly súlyos motorbalesetéről, és mindenki azért drukkolt, hogy a színész gyógyulása után ismét teljes életet élhessen. A felépülés nem volt könnyű, a testi és lelki fájdalom többször is lelassította a folyamatot. Szerencsére az élni akarás kerekedett felül és a színművész lassan, de biztosan a gyógyulás útjára lépett. Azóta a bírósági eljárás is lezárult első fokon, melyben kimondták: gázolója volt a hibás a balesetben. – Érdekes dolog ez. Hányszor és hányszor volt, hogy hazaértem motorral és meséltem Gerdának, hogy na, ma is sikerült elkerülni, kivédeni egy, két vagy több balesetet. Hát… ezt az egyet ezúttal nem sikerült. Persze ennek is megvan a maga pozitív hozadéka. Régebben, ha egy társaságban betegségről került szó – ne adj Isten halálról –, én fejvesztve menekültem, mert egyszerűen féltem ezektől a témáktól. Aztán hirtelen jött a baleset, és én szemtől szembe találtam magam a halállal, hiszen újraélesztettek, aztán pedig egy sor műtéten estem át. Ezután egy kínkeserves, hosszadalmas – néha kilátástalannak tűnő – javulási, gyógyulási folyamat vette kezdetét, aminek bizony igen nehéz stációi voltak. De kiderült, hogy ez sem lehetetlen feladat, ezen is túl lehet lenni és a szó szoros értelmében ezt is túl lehet élni. És nem csupán túlélni lehet, hanem a környezet, a család és a barátok segítségével szépen vissza lehetett térni a munkához, ami azért is jó, mert elvonja a figyelmet a nyavalygásról.

Ugyanakkor egy ilyen hosszú lábadozásnak mindig vannak mélypontjai is. Mégpedig igen komoly mélypontjai, és őszintén megvallom, én is voltam olyan fizikai és pszichés állapotban, hogy a legszívesebben kiszálltam volna ebből az élet nevű játékból. Akkor édesanyám miatt nem tettem meg, mert tudtam, hogy ezt ő nem tudná feldolgozni… – árulta el a színész.

– Ha egy ilyen intenzív és dinamikus életet élő embernek, mint amilyen én voltam, azt mondják, hogy két mankóval tudsz majd járni, és nem tudni, hogy ebből ki lehet-e evickélni valaha, akkor egy kicsit összedől a világ. Akkor nem igazán láttam, hogy hogyan lehet két mankóval tovább létezni. Persze sok embertől hallottam álbölcsességeket, hogy az élet ezzel akar tanítani engem, de szerintem ez nem igaz. Az élet és a világ nem akar engem tanítani. Az én dolgom az, hogy egyes dolgokat és történéseket a helyükön kezeljek és, hogy jól oldjam meg az életemet. Hogy előre nézzek és lássam magam mankó nélkül. Hát sikerült. Ha én folyton hátrafelé tekintgetnék, akkor sosem látnék előre. Pedig én arra szeretnék nézni. Mindig előre. És azt gondolom, hogy jó úton vagyok, és ez az út jó felé vezet. – vallja Rékasi Károly.