858 éve, 1162. július 15-én koronázták meg II. László (ellen)királyt

I. (Vak) Béla (1131–1141) király 1138. szeptember 3-án, Székesfehérvárott kiállított oklevelében összeírta a dömösi egyház javait. Ez az oklevél az Árpád-kori személynevek felbecsülhetetlen értékű forrása, mivel hosszasan sorolja a dömösi prépostságnak szolgálattal tartozó, különféle foglalkozást űző emberek neveit. Minket azonban most nem a sószállítók, szántóvetők, szűcsök, harangozók neve érdekel, hanem az, aki mindezt írásba foglalta. „Ezen kiváltságlevél írnoka pedig Egyed volt, László herceg káplánja.”

 

 

A király másodszülöttje, a későbbi II. László ekkor hétéves fiú lehetett. A trónra szánt utód persze a nyolcéves Géza volt (ő nemsokára e néven másodikként királyságra is jutott), de Lászlónak nem akármiért járt saját hercegi káplán: 1137-ben II. Béla seregei meghódították Boszniát, ezzel a magyar király címei – Magyarország, Horvátország, Dalmácia – mögé Ráma (Bosznia) járult. Az új tartomány hercegévé második fiát nevezte ki Vak Béla, talán azért, hogy Géza jövőbeli uralmát ne zavarja testvéri hatalomvágy. A gyermek névleges hercegsége mellé tényleges neveltetés és udvartartás járt.

II. Géza király (1141–1162) hercegi ellátásban részesítette még élő öccseit, Lászlót és Istvánt 1152 körül, ám ugyanekkor azt is világossá tette, hogy a koronát saját elsőszülött fiára kívánja hagyni. Erre előbb István, majd László fordult szembe Gézával. Ami ezután történt, arról Ioannes Kinnamos korabeli bizánci történetíró közölt tanulságos beszámolót.

„Gézának két testvére volt, László és István. Hogy min vesztek össze, nem tudom, mindenesetre rendkívüli módon gyűlöletesek lettek előtte. Sok ide-oda kóborlás után végül a császárhoz jöttek, s az ő kezébe adták magukat. Az egyik, István, a császár unokahúgát, Isaakios sebastokrator leányát, Máriát vette feleségül, aki, mint mondják, nagyon szép volt – a másik nőtlen maradt. Akkor, mivel Géza halála után a testvérek közül az egyiket hívta a jogszabály az uralkodásra (a hunok [magyarok] közt ugyanis az a szabály, hogy a testvére közül mindig az életben maradókra száll a korona), a császár azon buzgólkodott, hogy őket az atyai földre visszavigye. Géza tudniillik az ősi törvényt mellőzve az uralmat fiára ruházta. A hunok ezt a törvényt tiszteletben tartván, de egyúttal a császár támadásától is félvén, Istvánt, Géza fiát lemondatták az uralomról, s azt a testvérek egyikének, Lászlónak adták át. Istvánnak pedig, tudniillik az idősebbnek, az urum méltóságot engedélyezték. Ez a név a hunoknál az uralmat átvenni készülőt jelenti.”

Az előadás néhány megjegyzést kíván. Tény, hogy az ősi öröklésrend arra törekedett, hogy mindig tetterős férfi kerüljön trónra, és ezt inkább a testvér-, mint fiúörökléssel lehetett elérni, csakhogy az Árpád-házi királyok korában sokszor nem az elv, hanem az erő döntött. Ekkor is ez történt, még ha nem is azonnal. 1162. május 31-én II. Géza halálával elsőszülött fia, III. István (1162–1172) fejére helyezték Székesfehérvárott a koronát. Másfél hónap múltán azonban el kellett menekülnie Bizánc által támogatott nagybátyjai elől. Ebben a helyzetben egy áthidaló megoldás született: Mánuel császárnak be kellett látnia, hogy a hozzá módfelett szorosan kötődő ifjabb trónkövetelőt, Istvánt nem tudja elfogadtatni a magyarokkal, hanem csak Lászlót, aki életkor szerint amúgy is a néhai II. Géza után következett volna. Mivelhogy Lászlóról a hazai hagyományból tudjuk: 1163. január 14-én, uralkodása hatodik hónapjának betöltése előtt hunyt el, ezért koronázását nem lehet 1162. július 15-e elé keltezni. Későbbre viszont nem érdemes, hiszen Bizáncból hat hét alatt meg lehetett szervezni a királyváltást. Ily módon ezt a napot jó okkal jelölhetjük meg II. László (ellen)király (1162–1163) koronázási idejének. „László királyé lett a birodalom két része, a testvéréé, Istváné pedig a harmadik, ezt András király előírta. A magyarok hagyták, hogy [III.] István király, Géza fia Pozsonyba meneküljön.” – írja a régi gesztáinkból merítő XIV. századi német krónikás. Mügeln Henrik itt a hercegség (ducatus) jogintézményének felállítására utal, amit I. András (1046–1060) még 1048 körül szervezett öccse – a majdani I. Béla (1060–1063) – számára, és amit Könyves Kálmán (1095–1116) csak 1107-ben számolt fel.

Miért kellett feléleszteni ezt a viszályt támasztó dinasztikus osztozkodást? Miért nem volt hajlandó II. László megnősülni? Kinnamos itt nem emlékszik pontosan. II. László király nős ember volt, sőt ekkorra már özvegy. A bizánci történetírónak nem volt ínyére bevallani azt, hogy II. László – öccsével ellentétben – nem volt hajlandó bizánci feleséget venni. Ehhez még azt számítsuk hozzá, hogy nem üldözte életre-halálra unokaöccsét, III. Istvánt, vagyis jól egyensúlyozott a magyar legitimitás és a bizánci támogatás között. Nem tűnt tehát vérszomjas embernek: ő királyságot akart, de azt meg is szerezte. A koronát persze nem az esztergomi érsek helyezte a fejére. Walter Map XII. század végi elbeszélése szól erről.

 

 

II. László pénze

[II. Géza] „eltávozott az élők közül, egy kicsinyke, gyermekecske fiat hagyva hátra örököseként. Felkereste hát Lukács érseket a király fivére, azt kérvén tőle, hogy őt kenje és koronázza királlyá. Megfeddte őt Lukács és árulással vádolta, hogy jog, szokás és erkölcs ellenére ki akarná semmizni örökségéből az ártatlant; beleegyezését pedig megtagadta. Amaz viszont ugyanazon ország másik érseke által, akire semmiben sem tartozott a királykoronázás, elérte, hogy királlyá lehessen. Mintha csak azt mondta volna: hogyha az ég nem hallgat rám, felrázom a poklot.”

Ez utóbbi vergiliusi mondat után a walesi származású író László és Lukács erőpróbáját írta meg: az érsek kiátkozta a királyt, mire az bebörtönözte a főpapot és az interdictum figyelmen kívül hagyására kötelezte az egyházat. III. Sándor pápa azonban levelet küldött II. László ellenkirályhoz, aki hajlott a békülésre, mert kiengedte fogságából az érseket. Lukács azonban nem engedett, sőt igen harcias fellépéssel zavarta meg a karácsonyi nagymisét, amin László részt vett.

„Bement hát Lukács a kápolnába, mindenki csodálkozására, és az oltárt lecsupaszítva a terítőt és a többi díszt félrehajítva, a kereszt színe előtt, a kővé dermedt király mellől így szólt: „Urunk Jézus, akinek feltámadása felől senki más, csakis a keresztények tesznek bizonyságot! Erőddel, amelyben feltámadtál, ha méltónak találod ezt a királyt látogatásodra, omlaszd le az istentelent, hogy ne legyen; ha viszont nem, az erős kéz, a fáraón bosszút álló jobbod által mostantól negyven napon belül érezze meg azt, akit általszegezett! És miután kiment a kápolnából, újfent gaz pribékek még ádázabb őrizetére bízták, de ő türelemmel viselt mindent, imádságokban és az Úr dicséretében éberen és állhatatosan. És úgy történt, hogy a király, nem tartván bűnbánatot, a negyvenedik nap előtt meghalt.”

Nem tudni, milyen tudás táplálta Lukács jövőbe látását. Tény, hogy II. László 31–32 évesen 1163. január 14-én végezte be földi pályáját. XII. századi uralkodóink szokásához illeszkedve „teste Fehérvárott nyugszik”, a Szűz Mária Bazilikában. Egy leányt hagyott hátra, Máriát, aki 1167-ben a velencei doge fiának nyújtotta kezét.