A falubeliek szeretnék, ha az évszázados évfordulóra megújulhatna templomuk, a helyi szóhasználatban temetői sírkápolnájuk. Ezért imádkoznak, de a lobbizás sem áll messze tőlük.
Páratlan szépségű, valóságos gyöngyszem a sárhatvani szabadon álló, centrális terű, félköríves szentélyzáródású, homlokzati tornyos, neobarokk stílusú, Nagyboldogasszonyunk nevét viselő kis katolikus templom Sárbogárd településrészének déli kapujában. Szávozd Emil földbirtokos egy olaszországi templom hű másaként építette 1923-ban elhunyt fia, Szávozd Imre emlékére. A templom a falu ékessége, egyetlen nevezetessége.
Zámbóné Selmeczi Piroskát a kíváncsiság hajtotta, hogy megtudja Sárhatvan történetét. Az amatőr helytörténeti kutató nyolc éve teljes lendülettel fogott Hatvanpuszta múltjának felderítésébe. Levéltárak dokumentumait bogarászta, anyakönyveket lapozgatott, a világhálón szörfözött, levelezésbe fogott, az ősök fellelhető emlékeit kutatta, és gyűjtögetett szorgosan.
A múlt évben hetedhét határra szóló falutörténeti kiállítást hozott tető alá lelkes segítőivel egyetemben. Pluhár István nevét említette, aki meghatározó személyisége a kis falunak, majd Győri Istvánné Mariannról, a Sárhatvan Klub vezetőjéről, s a baráti kör önzetlen közösségéről szólt sok szeretettel.
A bútorok, tárgyak, használati eszközök, makettek, fotográfiák, írásos dokumentumok által megelevenedett a sárbogárdi városrész, az egykori puszta, a mai Sárhatvan távolabbi és közelebbi múltja az 1870-es esztendőktől az 1970-es évekig, az egykori kastély és az elemi iskola számos emléke, s szembesültünk a legendás Szávozd család emberi tragédiájával is.
Az édesapa tizenhárom esztendő alatt sorra elveszítette három fiát és feleségét, majd 1935. február 24-én hatvanpusztai kastélyában revolverrel agyonlőtte magát.
A templom mementó is – tartják a sárhatvaniak. Szívükön viselik sorsát.