A Vörösmarty Színház a napokban közzétett egy interjút, mely betekintést ad számunkra a beavató színházról és annak céljáról, valamint a fiatalok személység fejlődéséről. Ennek okán kérdezték meg Laposi Rékát, a Vörösmarty Színház művészeti főtitkárát, aki évek óta színjátszó csoportokat vezet és drámapedagógiával foglalkozik.
Több beavató színházi foglalkozás van a hátad mögött. Honnan indult benned a kíváncsiság vagy igény, hogy egy ilyenfajta tevékenységbe belevágj?
L. R.: 2001 óta színjátszó csoportokat vezetek. Váratlan volt számomra az első ilyen megkeresés – és nagyon megtisztelő is −, de nagyon hamar megszerettem. Ami összehoz egy ilyen amatőr csoportot: a kreativitás, a játék, a szociális érzékenység fejlesztése, a kultúra iránti szeretet és egy kis exhibicionizmus. Néhány év elteltével elkezdtem keresgélni: hogyan tudnék ebben még mélyebbre ásni? És akkor ismerkedtem meg a drámapedagógiával.
Tulajdonképpen mit is jelent a beavató színházi foglalkozás? Mi a célja?
L. R.: Egy beavató színházi foglalkozás nagyon sokféle lehet. Egy előadáshoz kapcsolódó felkészítő beszélgetés apró jelenetekkel fűszerezve éppúgy lehet beavató színházi foglalkozás, mint egy interakción alapuló nagy közös játék. A közös nevező a színházi formanyelv alkalmazása. Egy ilyen foglalkozás azt kínálja a résztvevőknek, hogy komoly problémákkal, veszélyes élethelyzetekkel mintha-közegben találkozzanak, éljék meg, értsék meg és találjanak rájuk jó megoldást. Közösen.
Milyen helyszínen, térben zajlanak ezek a foglalkozások?
L. R.: Bármilyen tér alkalmas lehet. A Vörösmarty Színház próbaterme vagy Stúdiója éppúgy megfelel, mint egy osztályterem, ahol széthúzzuk a padokat, székeket. Én a tantermi foglalkozásokat jobban szeretem, mert a diákok a saját közegükben vannak ugyan, ami magabiztosságot ad nekik, mégis egy teljesen más viszonyrendszerben kell létezniük. A drámatanár és a diákok partneri viszonyban vannak egymással. A diákok nagyon hamar megérzik, hogy ezt így is gondolom, és elkezdik komolyan venni a történetet, elkezdik átélni a helyzeteket, a problémákat. Nem én mondom meg, hogy mi a jó vagy rossz válasz (nincs is ilyen), hanem közösen elemzünk, vitatkozunk, közösen keressük a megoldásokat.
Hogy kell elképzelnünk egy foglalkozás menetét? Milyen módszerekkel dolgozol?
L. R.: In medias res! Az elején a nevem szoktam elárulni, és hogy ki vagyok. Rögtön belemegyünk a történetbe. Vázolom a szituációt, bemutatom a főhőst, és innen már a diákokkal közösen építgetjük mind a karaktereket, mind pedig a történetet. Szépen, lassan ők is szerepbe lépnek, majd kilépnek abból, majd ismét be… A szerep védelme alatt formálhatnak véleményt az adott élethelyzetről. Csakis arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen megoldási lehetőségek jöhetnek számításba. Az elképzelt történetünkben valós problémákkal találjuk szembe magunkat, közösen döntünk nagyon súlyos dolgokról, majd szembesülünk döntéseink következményeivel. Ez egy izgalmas társasjáték! Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak ott és akkor érdekes a gyerekeknek; az együtt gondolkodás képes alakítani a személyiségüket is.
Te hogy készülsz ezekre a foglalkozásokra? Milyen elgondolás alapján ragadsz ki problémákat, kérdéseket egy előadásból? Hogyan mérhető egy-egy foglalkozás eredményessége?
L. R.: A tavaly bemutatott A velencei kalmár című előadásunkhoz egy háromlépcsős interaktív színházi nevelési programot dolgoztam ki. Tizenhárom−tizennégy éves diákoknak nagy falat ez a Shakespeare-mű, hiszen olyan fogalmakkal operál, mint a gyűlölet, bosszú, igazság, kirekesztés, ítélkezés, zsidóság.
Az első lépcső egy osztálytermi foglalkozás volt, ahol ezen fogalmak mentén információkat csepegtettem a darab szereplőiről, azok tulajdonságairól, viszont a szereplők között fennálló viszonyról mélyen hallgattam. A foglalkozás végére a szövegfoszlányokból, a megismert karakterekből a diákok összerakták az általuk elképzelt Velencei kalmár történetet. A második lépcső az előadás megtekintése volt, amit aztán a levezető foglalkozás követett. Addigra már tele voltak élménnyel és kérdésekkel. Büszkék voltak arra, hogy milyen jól megsejtették, hogy ki kinek a kije lesz, és elmondták, hogy mivel nem értenek egyet. És kérdeztek és kérdeztek… Elkezdtek ezen gondolkodni! És szerintem az nagy eredmény, hogy ennyire be tudja őket szippantani egy történet.
Vagy. Egy focis edzőtáborban olyan drámaórát kellett tartanom, ami az összetartást, a csapat összekovácsolását segíti elő. Évszázadokkal korábbi időkbe eveztünk, hosszú hajóút, vihar, járvány, gyógyszerhiány, túlélésért küzdés. Nehéz helyzet, és gyönyörű megoldások tizenhárom éves srácoktól. Másnap a fociedzőktől jött a visszajelzés, hogy eddig csak azok passzoltak egymásnak, akik korábbról ismerték egymást, most meg már mindenki passzol mindenkinek. Szóval… szerintem az eredményesség leginkább így mérhető.
A Pukedli−Hajsza kapcsán mi felől közelíted meg a témát?
L. R.: A Pukedli kapcsán azt fogjuk vizsgálni, hogy hol van az a pont, amikor a társadalom még tolerálni tudja az egyéniség furcsaságait. Megengedhető-e az, hogy ne asszimilálódjunk a környezetünkhöz, ahhoz a világhoz, amelyben élünk. Célunk az előadás értelmezésének könnyítése és a könnyebb befogadásra való felkészítés. Ugyanis ez nem egy hagyományos színházi előadás.